Katalin, nevezzük így, már akkor feltűnt, amikor felvételre vártam.
Székben tolták, tele szájjal mosolygott, és egy szem foga sem volt elöl. Illetve az egyik oldalon volt, a szemfoga.
Nagyjából velem egykorú lehetett.
Kiderült, hogy a szobatársam volt, és letörött a fogpótlása, de nem csináltatta még meg.
Rengeteget beszélt, és egyfolytában hányt. Többnyire nyálat, mert üres volt a gyomra.
Akkor is, amikor hozták az ebédet.
Le is ment rólam az ünnepi lakomák nyoma a két és fél nap alatt, amíg bent voltam.
Amúgy sem ehettem egy darabig.
Amikor abbahagyta a panaszkodást, betegségeinek felsorolását, beszélgetni kezdtünk, és kibontakozott előttem az élettörténete.
Okos, sokat olvasott asszony volt, egy évvel fiatalabb nálam.
Elmesélte, hogy egyszer, évek óta tartó betegeskedése során, kómába esett.
Ő úgy mondta, hogy meghalt.
És csodák csodája, két nap múlva újra éledt. Az orvosok szerint, ezerből egy ember jön ilyen gyorsan vissza.
Sajnálta is nagyon, mert gyönyörű”álma” volt. Gyermekek között járt. Sok-sok gyermek között. Egy ablakból nézett lefelé, ahol, hatalmas réten, ameddig a szem ellátott, gyermekek voltak. Kék köpenyben, fehér gallérral. Ő is ilyen ruhában volt.
Végtelen boldogságot érzett! Mindig óvónő szeretett volna lenni, imádta a kisgyerekeket.
Mellette egy másik nő, szomorúan nézett kifelé.
Megkérdezte tőle, miért bánatos?
Azt felelte, azért mert ez a sok kisgyermek mind halott. Kisgyermekként meghaltak, és most ők vigyáznak rájuk.
Aztán, magához tért. Élete, talán legszebb időszaka volt az a pár nap, ameddig még ott tartották. Mindenki végtelenül hálás volt érte, saját maga is, hogy feléledt.
Elgondolkodtató ez a történet, olyan, mint egy figyelmeztetés, mielőtt letelik itt a lét.
Még nem késő, mert soha sincs késő, hogy megvalósítsuk az álmainkat!
Főleg, ha kapunk hozzá még egy esélyt is.
Persze, csak akkor, ha nem „írja le” magát valaki.
– Nekem úgysem sikerülne, már késő – mondta nekem, amikor biztattam.
Leghőbb vágya az volt, már kiskorától, hogy óvónő legyen.
Szeretett iskolába járni, és nagyon jó tanuló volt, mégis abbahagyta a tanulást.
Ő nem csak feleség, anya akart lenni, többre vágyott.
A gyermekek felnőttek, párja állandóan dolgozott, feleslegesnek érezte magát.
Elment hát dolgozni, amire nem volt szükségük, mert férje vállalkozása jólétet biztosított a családnak.
Konyhán dolgozott, ahol hatalmasra hizlalta magát, cukorbeteg lett.
Jött a következő kompenzálás, tovább betegeskedett.
A gyomrával kórházba került.
Figyelmet kapott, mindenki körülötte ugrált, jöttek fürdetni, etetni.
Gyermekek, testvérek, a férj pedig fizette az orvost, nem is akárhogyan.
Katalin szeretett kórházban lenni, még a kórházi kosztot is szerette.
Őt is szerették, mert nagyon gavallér volt.
Azután jött a kóma, majd folytatódott a betegeskedés.
Most már menni is újra meg kellett tanulnia.
És, már a kórházat sem élvezte.
– Semmi sem olyan már, mint régen….- mondta.
Az étel sem okozott élvezetet. Pedig, mindent behoztak neki, amit el lehet képzelni.
Érdekes módon, tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő betegítette meg magát, és azzal is, hogy kihasználja, ugráltatja a családját.
De úgy gondolta, nem képes már megváltozni. És nem is akar.
Próbáltam keresni olyan dolgokat, amiket szívesen csinálna, ha meggyógyul, de nem találtunk.
Kiderült, hogy soha nem mentek sehova, férje állandóan dolgozott.
Ő nem olyan unokázós nagymama, örül, ha látja őket, de nem bánja, ha elmennek, mert elfárad.
Egyébként, már semmit sem ő csinál. Más főz, mos, takarít, és őt is kiszolgálják.
Többnyire fekszik a hatalmas ház egyik nagy szobájában, szép új bútorok között, gyönyörű, lótuszvirágos pamutselyem ágyneműjében.
És, talán arról álmodozik, hogy milyen boldog volt, amikor kómában, a kisgyermekek között lehetett.
Nehéz úgy meggyógyulni, hogy nincs cél előttünk.
Soha, semmihez nincs késő, akárhány évesek vagyunk is.
Legalább, próbáljuk meg!
Hogy a végelszámolásnál elmondhassuk, nem adtuk fel, megérdemeltük az esélyt.