Őszinte leszek, én magam intéztem el, hogy megtapasztaljam testközelről az egészségügy jelenlegi állapotát.
Megnevezhetném a Sorsot is, mint aktív résztvevőt, mert végül is neki köszönhetem, hogy olyan helyzetbe kerültem, ami mélyen a földbe döngölt. De az igazi ok, én vagy-ok.
Szinte számítottam rá, hogy valami betegség utolér, a hatalmas trauma miatt, amit férjem halála okozott öt évvel ezelőtt.
Annyira nem tudtam elhinni, hogy velem ez megtörtént, hogy sokáig fel sem fogtam.
Minden keservesen eltöltött éjszaka után, újra meg újra szembesültem vele, hogy itt hagyott.
Őszintén mondom, az is előfordult, nem egyszer, hogy azt kívántam, ne kelljen felébrednem. Egy jó időre teljesen elveszítettem az öröm érzését. Szó szerint nem tudtam senkinek és semminek örülni. Persze, a szeretet érzése nem veszett el belőlem, amit családom, barátaim iránt éreztem, de az nem pótolta a keletkezett űrt.
Gyászfeldolgozással foglalkozó írásokat olvastam, tanfolyamokra jártam, kerestem, hogy hogyan lehet ezt túlélni, feldolgozni.
A gyásznak jól elkülöníthető szakaszai vannak, amiket magamon is tapasztaltam, megerősíthetem, hogy így van.
És szinte mindig van egy hozadéka, a nehezen feldolgozható trauma megbetegít bennünket.
Most mondhatjátok, hogy bevonzottam, vagy bebeszéltem magamnak, de a hasonló helyzetbe került emberek nagy része nem gondolkodik hozzám hasonlóan, mégis ide jut.
Betegséggel küzdő ismerőseimnél, akiknek ismerem a sorsát, mindig megtalálható az a lelki ok, ami a megbetegedésekhez, betegeskedésekhez vezet.
Ugyanakkor, azok az emberek, akiket érzelmileg nem érint meg egy ilyen trauma, nem is betegszenek meg tőle. Tehát, nem maga a tragédia az oka, hanem annak érzelmi hatása. Ezért nem lehet a Sorsot okolni.
Van egy másik oldala is a megbetegedéseknek, az örökletesség. Néhányan vagyont örökölnek felmenőiktől, a többség pedig lehetőséget, ilyen-olyan megbetegedésre.
Itt is igaz az, hogy nem mindenkit betegít meg a hordozott információ. Ha jól emlékszem, húsz százalék körüli az esély.
Az pedig elég alacsony, ezért nem is értettem, hogy a neves színésznő miért vágatta le a melleit. Ráadásul, már olvastam arról, hogy felesleges is volt, a mai ismereteink szerint.
Azonban, az igaz, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha olyan jelzéseket küld a szervezetünk, ami arra utal, hogy „dolgozik az örökségünk”.
Ez nem azt jelenti, hogy aggódva kell figyelni magunkat jelek után kutatva, de több héten, hónapon keresztül fennálló elváltozást igenis ki kell vizsgáltatni, főleg, ha a felmenőink betegségét hasonló tünetek kísérték.
Én hiszek az alternatív gyógymódokban, és gyakorlom, használom is, egyiket, másikat, de úgy gondolom, ebben is, mint minden másban, a középút használata célszerű.
Már csak azért is, mert materializálódott elváltozást kevesen tudnak visszafejleszteni.
Az viszont biztos, hogy a gyógyuláshoz ugyancsak oda kell tenni magunkat.
Persze, lehetne még sorolni, hogy mi minden betegíthet bennünket, de én a fenti okok miatt vettem igénybe a klasszikus orvoslást.
Államilag, és privát úton is.
A „vicces” az volt benne, hogy a kettősség miatt, egy hónapig abban a tudatban éltem, hogy van egy centiméteres epekövem, és készültem a műtétre. Mindezért az „élményért” fizettem tízezer forintot is.
Szerencsére, elmentem az állami vizsgálatra is, ahova egy hónap múlva kaptam időpontot, és ott megállapították, hogy semmiféle kövem nincs.
Visszamentem, megreklamáltam, másodszorra már ingyen jóváhagyták, hogy szerintük sincs kövem.
Az is lehet, hogy közben elment, bár az orvosok szerint ez lehetetlen ekkora kőnél.
Minden esetre, szó szerint nagy kő esett le rólam.
Amin még elgondolkodtam, az, az a tény, hogy idővel bizony használódik a szervezetünk. És, bár elvileg százhúsz évig is élhetnénk egészséges életet, a rendezettség szükségszerűen a káosz felé tart. Testünk nem marad halálunkig ugyanolyan fiatal, mint korai felnőtt korunkban.
Jönnek ilyen-olyan dolgok, amiket meg kell oldanunk.
Az azonban igaz, hogy sokat tehetünk azért, hogy testi, lelki állapotunkat viszonylagos minőségben szinten tartsuk.
Annak örültem, hogy csodálkoztak, hogy hatvanhárom évesen nem vagyok cukorbeteg, nem magas a vérnyomásom, és nem szedek semmiféle gyógyszert. Ezen egy kicsit aggódtam, hogy nem szidnak-e meg, mert írtak már nekem is annyi gyógyszert, hogy marékszám szedhetném a koleszterincsökkentőt, és társait. Igazából nálam annyi melléhatás jött elő, hogy rövid idő múlva abbahagytam a szedést.
És, nem vagyok túlsúlyos! Jó, mondjuk két kilót letagadtam, amit az ünnepek alatt és előtt szedtem össze, remélve, hogy leadom. Sajnos, a háromnapi koplalás egy dekát sem vett le rólam. Az is igaz, hogy hazajöttem, és ettem, mint egy hörcsög.
Annyit még mondanék az egészségügyről, hogy bár központilag kevés pénzt tesznek bele, kerül azért oda pénz, bőségesen. Én magam is vittem, nem keveset, és tudom, hogy betegtársaim is, csak nincs rendesen elosztva.
Érdekességképen még elmesélném, hogy nagyjából abban az időben, amikor elindult bennem ez az elváltozás, Tarot-ra jártam. A kártya, szinte minden alkalommal azt mutatta, hogy probléma van az alsó, második csakrámmal, a szexcsakrával.
Bosszús voltam, és nem értettem, hogy lehet ez, amikor nekem már társam volt, és igyekeztünk pótolni a lemaradásomat ezen a téren.
Még nőgyógyászhoz is elmentem, egy drágához is, de nem találtak elváltozást. A kártya viszont mindig jelzett.
Hát, talán ezt jelezte az alhasban.
Aki hisz benne, annak érdemes a kártyára is figyelni, aki nem, az higgye, hogy véletlen volt.
Ez persze az én példám, az én hitem, az én életem.
Leírtam, hogy tanuljon, vagy erőt merítsen belőle, aki tud.
Főleg az, aki nehezen tud elfogadni egy őt ért traumát.
Az én életem már nagyon fordult, és az is tipikus (legalábbis a Germán Medicina szerint), hogy a levezető, feldolgozó szakaszban jönnek elő a tünetek.
Férjem halála óta öt év telt el, és tegnap volt először, hogy nem volt lelkifurdalásom, amikor eszembe jutott.
Őszinte szeretettel tudtam rágondolni, és gondolatban magamhoz ölelni.
Azt hiszem, feldolgoztam, elfogadtam a halálát.