Miután átlépett, régi-új tapasztalásai jöttek.
Egy ideig vissza tudott menni anélkül, hogy az anyagba süllyedt volna.
Úgy, mint a gondolat, az energia, vagy a hullámtermészetűvé vált anyag mozog a térben.
Érzési már nem voltak, valami vékony „szál” mégis földi életéhez kötötte.
Visszament a házhoz, ahol élt. Tudta, hogy szeretett ott élni.
Tudta, hogy mit jelent a szeretet.
Jó érzés.
Tudta, hogy mi a jó.
És azt is tudta, hogy mi a rossz.
„Látta” az asszonyt.
„Látta”, hogy sír. Tudta, hogy szomorú.
Tudta, hogy mit jelent a szomorúság.
Tudta, milyen érzés.
És azt is tudta, hogy mit jelent a boldogság.
Tapasztalatból tudta.
Elindult benne egyfajta összegzés.
Érzések nélkül jelentek meg tapasztalásai, mindaz, amit tett és tanult az évtizedek alatt.
Aztán megszűnt az átjárás. A kapu bezárult. A szál, ami még a mostani földi életéhez kötötte, elszakadt.
Törlődtek emlékei.
Feldolgozta őket.
Lénye fokozatosan, újra része lett a Mindenségnek.
Része lett az Egésznek, az Egynek, „Akiben” a Nagy Bumm előtti állapotban volt a Mindenség összesűrítve.
Az Egynek, „Aki” egyszer úgy döntött, hogy legyen tér, idő, anyag, és létezés.
Kilélegzett, és kilélekzett.
Amit kilehelt, tágult és osztódott.
A világegyetem és a lélekrészek, akik az anyagi világban képesek voltak testet ölteni, önállóan létezni, elkülönülni, és elfelejteni, hogy részei az Egésznek.
Képesek megtapasztalni, milyen Énként létezni, érezni.
Én vagyok, Te vagy.
Mi a jó és mi a rossz.
Nekem és Neked.
Milyen az Enyém, Tiéd.
Majd mindez szerte foszlik, mint a földbe temetett test.
Csak a tapasztalás marad és a lélek.
Mert a lélek örök.
Benne van egy kőben, a levegőben, egy macska szemével vadászik, egy esőcseppel beszívódik a földbe.
A Szaturnusz gyűrűjével zúg, megszületik csillagként egy porfelhőből.
Majd az utolsó lélegzettel kilép belőle, hogy a Mindenség visszaszívja, belélegezze, újra magába olvassza.
Az Egy.
Asszonylélek
2016-06-20