Kihajoltak az erkélyen, és megnézték.
Ott feküdt, az alattuk lévő, nagy üzlet, lapos tetején. Az asszony, apja élettársa.
Kiugrott.
A fiú nem érzett semmit, csak apja sör- és cigarettaszagú leheletét.
És örült, hogy végre csend lett.
A mentők a kórházba szállították, amikor kijöttek, részben, mert nem tudták, mi lesz az apával, részben az Őt ért trauma miatt.
Még csak tíz éves.
Az eltelt tíz évet jól jellemzi, hogy legközelebbi hozzátartozójának, egyik szülője testvérének, elvált házastársát jelölte meg.
Pedig él az anyja is. De, Ő nem kell neki, mert rossz.
Azt mondták. Meg azt, hogy hiperaktív, azért került az apjához. Meg azért, mert így nem kellett gyermektartást fizetni.
Végül is, Ő megvolt a nevelőanyjával, csak ne veszekedtek, verekedtek volna annyit az apjával!
Ugyanúgy, mint régebben az anyjával.
Most, végre csend lett. Mélységes csend. Az apja sem kiabált. A Hang most hallgatott.
Gyűlölte a kiabálást, a veszekedést. Már anyja hasában hallotta. A víz jól vezeti a hangot. Ahogy fejlődött a hallása, egyre erősebben hallotta.
Mocorogva próbált elmenekülni, elbújni a Hang elöl, de nem tudott. Kicsi volt a hely. Belekapaszkodott a köldökzsinórba. Ez kicsit megnyugtatta.
Aztán elérkezett az idő.
A többiekkel ellentétben, Ő sejtette mi vár rá.
Minden porcikájában érezte. A Hang várja.
Hiába nem akart kijönni, kinyomták.
Üvöltve csúszott ki. Hideg volt, vakító fényt észlelt, de a Hang nem volt ott.
Lassan megnyugodott. Anyja halk hangját hallotta. Érezte az ismerős test szagát, melegét.
Egyszer csak, meghallotta a Hangot. Most nem üvöltött, de tudta, hogy Ő az. Csak rövid ideig volt ott.
Aztán újra jött, és megfogta Őt. Üvöltve tiltakozott, de hiába.
Hazavitték. Az otthon egy szerény albérlet volt, ahol már egy testvér is várta. Nem örült neki.
A testvér csak azt látta, hogy anyja sokszor az ölébe veszi a kicsit és megszoptatja.
Emlékezett rá, milyen jó érzés volt, amikor még Ő volt ott, az anyja ölében.
Utálta a kis vakarcsot. Amikor nem látták, megcsipkedte, megütötte.
A kicsi üvöltve rúgkapált.
Ez sokszor előfordult az első években, majd, ahogy nődögélt, erősödött, törlesztett is. Megállapították, hogy hiperaktív. És rossz gyerek.
A Hang pedig egyre többször erősödött fel.
Már tudta, hogy a hang az apjáé. És akkor jön elő, amikor többet iszik. Mert az apja ivott. Elég gyakran.
És, amikor hazajött, kezdődött az üvöltözés, veszekedés, néha verekedés.
Lassan megszokta a Hangot. A veszekedést, üvöltözést.
Senkihez nem kötődött túlságosan, így nagyon nem rendült meg, amikor közölték vele, hogy szülei elválnak, és apjával kell mennie.
Elköltöztek, az ország másik részébe, apja ott kapott munkát.
És, jött apja élettársa is velük.
Szinte semmi nem változott, csak a hely, és a nő, aki apjához tartozott.
A Hang is újra felerősödött. Most már egy másik is, hasonló hangerővel csatlakozott.
Így ment ez jó ideje.
Már meg sem lepődött, amikor újra hallotta a veszekedést. A másik szobában volt.
Aztán, hirtelen csend lett.
Kinézett.
Látta, hogy apja lenéz az erkélyről. Odalépett, Ő is lenézett.
Ott feküdt nevelőanyja a nagyáruház tetején.
Mint egy rongybaba. Innen fentről, pont olyan kicsinek is látszott.
Halott volt.
Apja bejött a kórházba meglátogatni. Kétszer.
Bejött a rokon is, akit megjelölt hozzátartozónak.
Bejött az anyja is.
Voltak a gyámügytől is.
Végül, hazavitték.
Szeméből, egész kis lényéből, reménytelenség, kilátástalanság sugárzott, amikor elment.
Apró válla előre meghajlott a jövő súlya alatt.
Asszonylélek