Érezte, hogy megint átcsúszik. Így ment ez egy ideje.
Nem tudta, hova, csak azt, hogy megszűnik minden, amit eddig ismert.
Nem volt sötét, nem volt világos. Nem volt hideg, nem volt meleg. Nem érzett semmit.
Mintha felhők között „lebegett” volna. Igazából nem lebegett, része volt egy nagy felhőszerűségnek.
Újra visszacsúszott. Megint lett anyag, tér, és idő. Érezte a testét. Már nem fájt semmi.
Hallotta, hogy az asszony sír, mellette a lányuk is. Érezte fájdalmukat. Szólni akart, de nem tudott.
Egyre halkabban hallotta a körülötte lévőket, mert megindult benne egy képsor.
Kopácsolás hangját halotta.
A házzal szemben kőfaragó dolgozott. Már nagy gyermek volt, amikor megemlítette anyjának, hogy emlékszik a kopácsolásra. Anyja csodálkozott, mert csak két éves koráig laktak a nagyszülőknél az alföldi nagyvárosban.
Látta a nagymamát. Kemény asszony volt. Három szép fia közül egy eltűnt a háborúban, egy elvette a pedellus lányát, egy pedig a főiskolán esett nagy szerelembe egy diáktársával.
Ugrott a kép. Katona volt, Nagyatádon, törte a kukoricát.
Majd, újra gyermek, másik nagyszülőknél hallgatta a nagy fali ingaórát, hogyan ütött.
Nagyapja megsimogatta a fejét.
– Tiéd lesz ez az óra, kisunokám, ha mi már nem leszünk!
Azután a saját kislányát látta, amikor feltartott picike ujjával mutatott ugyanarra az órára.
– Ha..! Tit-tat!- mondta.
Majd jött a gondolat. Az asszony felhúzta az órát? Csak nem felejtette el! Ő mindig pénteken szokta felhúzni.
Megint eltűnt minden, átcsúszott.
Nincs ott fény, meg földöntúli boldogság. Azt csak azok észlelik, akik visszajönnek még a Földre. Ott csak béke van, érzések nélküli, igazi lelki béke.
Szép magyar nyelvünk ezt is ki tudja fejezni, így, aki figyel rá, meg is érti.
A lelkek békéje, amikor a lélek békében van. Önmagával, másokkal, amikor az önmaga része a másiknak, mindannyian részei az egésznek.
Buddha tudta, a földi szenvedésnek az érzelmek, a vágyak az okai.
Fény és annak hiánya, boldogság és félelem, csak itt van. Azért születnek le a lelkek. Megtanulni, milyen az anyag, a tér, az idő, az érzés.
Mert itt van pokol és mennyország is.
A boldogság és a szenvedés. Itt lehet megtanulni szeretni, gyűlölni, hálásnak lenni.
Egyet nem lehet, megfutamodni, visszafordulni.
Újra a testében volt.
Pergett a film. Görögország. Elöntötte a szívét a boldogság és a szeretet.
Imádtak ott nyaralni.
– Nem mama, nem mama!- mondta a görög, amikor meghallotta, hogy mamának hívja a fiatal feleségét. Náluk a mama az öregasszony.
Váltott a kép. Kislánya született. Meghatódva fogta meg. A gyermek hunyorogva, vaksi szemmel, de szúrós tekintettel vizslatta.
– Hogy néz rám ez a gyerek? Tudja, hogy én vagyok az apja?- próbálta viccel elütni zavarát.
Az esküvői filmet látta. Többnyire fej nélkül vonultak, táncoltak. Van egy nyolcmilliméteres filmfelvevője. Fekete-fehér, és hang nélküli, de abban az időben még nem voltak videók.
Kezelését, mostoha apósa vállalta, aki sajnos hamar belecsapott a nagy esemény megünneplésébe, így remegő kézzel, kapkodva próbált megörökíteni, ezt, azt. Ami sikerült, koncepció nélkül.
A horgász egyesület csónakházában voltak. Nagyapja is alapító tagja volt a nagyváros első egyesületének, így ő is, korán megtanult horgászni.
Már családjával siklottak a Dunán a kis motoros csónakkal, Kunszigetre mentek sátrazni, horgászni.
Látta, hogy a kád fölött hajolnak feleségével, lányával, és élete legnagyobb fogását, egy tíz kilós pontyot pucolgatnak, simogatnak.
Hirtelen meglátta magát kívülről.
Egy csontsovány, beesett arcú férfi feküdt ott, az orrában csővel. Hörögve vette a levegőt. Ez a test már nem Ő volt.
Nyoma sem volt az erős, széles vállú, izmos férfitestnek, amelyik pár napja kórházba került.
Megint vetítettek.
Ez a csontsovány férfitest feküdt egy ágyban, mozdulatlanul, bénán. Pelenkázták, etették. Félig bénult nyelőcsövén félrecsúszott a pépes ennivaló. Fuldokolva köhögte fel.
Látta a feleségét, és lányát, és elszorult a szíve, amikor megérezte, mennyire szenvednek, hogy így kell látniuk Őt.
Megértette, hogy odaátról választást ajánlottak.
Imát hallott. Felesége és lánya imádkozott azért, hogy az legyen, amit mindenki el tud viselni. Ami mindhármuknak a „legjobb” ebben a szörnyű helyzetben.
Már nem azért imádkoztak, hogy életben maradjon, hanem azért, ami Neki a legjobb. Mert, legjobban Ő szenvedett volna ebben a béna, néma testben, kiszolgáltatottan.
Elengedték.
Átlépett.
Tegnap Angyalklubban voltam.
Volt egy új fiatalasszony, aki elmesélt egy történetet nekünk.
Találkozott egy stroke-os asszonnyal, aki odaát járt. Azt mondta, nem kell félni, van örök élet, és odaát minden csodálatos. És, hogy amikor kórházban volt, élet és halál között, tudta, hogy mit akarnak hasonlóan béna társai. Megérezte, hogy az egyik szomjas volt, a másiknak fájt valami. Kommunikáltak.
Az én párom is agyi infarktusban halt meg.
Angyalkártyát mindig húzunk. Tegnap Thoth isten, a madárfejű egyiptomi írnok, azt üzente nekem, hogy írjak.
Hazajöttem, és írtam. Ezt.
Nem tudom, honnan jött, de, aki ír, az tudja, jön egy késztetés, és le kell írni. Jön, folyékonyan.
Talán Toth diktálta, talán volt párom, talán a lelkem hangja, talán az egóm.
Asszonylélek