Pénteken este gyógykezelésen vettem részt.
Táncterápián voltam 18-22 óráig.
Fantasztikus volt!
A terápiát szó szerint kell érteni, mert volt a társaságban két személy is, akinek az orvos írta fel a táncot.
Egy nő, aki áprilisban (!) esett át szívbillentyű műtéten, és egy férfi, aki a gerinc műtétet kerülte el a tánccal.
Meglepődtem, hogy mennyien voltunk.
Legalább százan, negyvenévestől kilencven évesig.
Talán, negyedrésze férfi, a többi nő.
Így aztán minden verzióban táncoltunk. Egy férfi, egy nő, egy férfi két nő, három nő, négy nő.
Nők pedig számolatlanul egymással.
Én is önkéntes társammal mentem, akinek ismerősei járnak rendszeresen, így nem kellett egyedül ülni.
Sőt! Férfi mancs is jutott, pár tánc erejéig, és egy özvegyembert is kaptunk, akivel hármasban roptuk.
Meglepve tapasztaltam, hogy mennyi energia van, még nálam jóval idősebb emberekben is.
Úgy rokizott, tvisztelt ez az aranyló korosztály, hogy a fiatalok megirigyelhették volna!
Fergeteges jó kedve volt mindenkinek, üvöltve, énekelve táncoltunk, nevettünk egymásra.
Mint egy jól sikerült lagziban.
Élő zene volt, egy fős, néha eltartott egy darabig, mire beazonosítottuk, milyen számot játszik, énekel.
De ez nem rontott a hangulaton.
Talán, már mondanom sem kell, hogy az egy négyzetméterre jutó özvegyek (nők) száma rekordot döntött, azon helyekhez viszonyítva, ahol eddig megfordultam.
Itt viszont már férfi is volt.
Megnyugodva konstatáltam, hogy szépkorú férfiak is vannak hasonló jó karban, mint a nők. Persze, ilyen helyre nem jár az, akiben hálni jár a lélek, és óriás pocakot tol maga előtt.
És, az is igaz, hogy sokan az energiatakarékos rokkot járták, amit páromnál is ismertem. Amikor már elfáradt, de én még táncoltam volna, egy helyben lépegetett, és forgatott, pörgetett, elkapott. Így aztán mindenki elégedett volt.
Szokás szerint megismertem érdekes sorsokat.
Álljon itt egy tanulságul.
Özvegy férfiismerősünk korán elveszítette szép feleségét (manöken alkatú volt, mondta), és most sem dolgozta még fel, pedig tizenöt éve történt.
Ők is évtizedeket éltek együtt, és egy hétvégi, kerti főzés közben ért végett a házasságuk, szintén egy pillanat alatt.
Kérdeztem, hogy nem keresett újra társat?
– De, igen. – felelte. Ő is meghalt.
Megdöbbentem.
Párom halála után nekem is az volt az első gondolatom, hogy soha többé nem akarok ilyent átélni. Nem is hittem, hogy túlélném még egyszer egy társ elvesztését.
Most már tudom, hogy van, aki a negyedik társát temeti így el. Egy nő. És, újra keres, nem adja fel.
Ismerősöm új társának, a halála és az élete sem volt köznapi. Illetve az élete utolsó pár éve nagyon is szokványos. Sok ilyen történetet hallottam.
Fiát egyedül nevelő asszony volt, lakással, garázzsal.
Amikor a fia nősült, eladta a garázst, és fizette az esküvőt, a maradékot lakásvásárláshoz odaadta.
Ismerősünk ekkor már barátja volt, és óvta tőle, hogy odaadja az összes pénzét, mert vele is történhet ez-az.
Történt is. Munkanélküli lett az asszony.
Barátja támogatásával azért átvészelte ezt az időszakot.
Hozzátartozik a történethez az is, hogy a lakására is jelzálog került, a fiatalok pénzfelvétele kapcsán.
Rövid idő múlva a fia házassága tönkrement. A hitelre vásárolt lakás elúszott, a fiú hazaköltözött.
És az asszony élete egyre nehezebb lett.
Fizethette egyedül a jócskán megnövekedett rezsiszámlákat is, persze, kölcsönkért pénzből.
És, nem hálát kapott, hanem állandóan veszekedtek, durván beszélt vele a fia, depressziós kezdett lenni.
Kilátástalannak tűnő helyzetbe került.
Nem tudni, mit beszélt utoljára a fiával, azon a reggelen, de nem sokkal a telefon után kiugrott a tízedik emeletről.
Most, a dolgok egy része megoldódott. A fiúnak lett saját lakása.
Felmerült bennem, hogy lehet-e lelkifurdalása.
Azt hiszem, nem.
Ismerek több hasonló történetet, ahol a fiú hazaköltözik, és az anya azért keres újra társat, hogy legyen hol laknia, hadd legyen a gyermeké (gyermekeké) a lakás, mert nem tudnak együtt élni.
És, persze, fizeti a rezsit, mert a lakás az Ő nevén van, és levonják a nyugdíjából, ha nem fizeti. Mert a gyermek nem fizeti.
– Szegény, alig keres valamennyit, éppen, hogy megél belőle. Munkanélküli is volt egy darabig. – mentegeti az anya. És fizeti a rezsit, ami jóval több, mint amikor Ő lakott ott, de hát a fiatalok igényesebbek.
Fiúkról szólnak a történetek, mert én pont ilyeneket hallottam. Ki tudja, talán a lánygyermekek mások. Vagy mégsem.
Most az jutott eszembe, hogy volt a környéken egy szegény roma család, négy gyermekkel, akiket (mármint a gyermekeket) párom szelíd tiltakozása ellenére is beengedtem, hadd játszanak a lovacskánkkal. Akkor még minilovunk volt, a falabella. A házba is behívtam, megkínáltam őket.
Kicsit később hallottam, hogy a gyermekeket elvették, és a szülők börtönbe kerültek. Betörésért, lopásért. Valószínű hozzánk is ők törtek be, amikor szerszámokat vittek el.
Amit el akartam mesélni, a nagylány története volt, aki 13 éves lehetett. Megszökött az állami gondozásból, és összeállt egy fiúval. Odaköltöztek a fiú nagymamájához. Aztán, amikor egyszer nem adott pénzt nekik a mama, megölték. Értelmes, szép kislány volt.
Szomorúra sikeredett ez az írás, pedig eredetileg a jól sikerült estéről akartam írni.
De, ez lett belőle.
Talán, ez többeknek hasznára válik.
Asszonylélek.