Leszületés


leszületésSsssi, leszületéshez készülődik.

A forrásból kiválik, mint tengerből egy vízcsepp, akiből pára lesz, részévé válik egy felhőnek, észlel és tapasztal, majd esőcseppként visszazuhan.

Már „felébredt”, elkülönült, öntudata van, azt azonban nem tudja, hogy emiatt, egész megtestesülése során megosztott lesz, tartozni akar valakihez, valahova, és vágyni fog erre az egységre. Arra, aminek igazából mindig része marad.

 

Lüktetett, tágult, majd összehúzódott, önmagába visszafordulva, egyre tágult, egyre erősödött, míg fénymaggá sűrített entitássá vált.

Elhagyta a tiszta tudat állapotát, ráhangolódott az információs mezőre, és építeni kezdte magát.

Lehetett volna kő vagy fűszál, madár vagy disznó, de akár egy Univerzum is.

Benne volt a teljes létezés. Anyaggá sűrűsödött, információval telített „energia”.

 

Nem ez volt az első megtestesülése, ezért először, a már ismert és feldolgozott információk jöttek, és épültek vissza.

Még nem érzett, nem látott, nem hallott, nem emlékezett, csak észlelt.

 

Rövid, ritkás szőrzettel borított lény volt, a bal vállán sötét anyajegy látszott.

Színes bogyókat evett egy bokorról, amikor megjelent az égen a nagy madár. Olyan gyorsan szállt le, hogy nem volt idő elmenekülni.

Bénultan, lekuporodva várta, hogy megölik a madárból kilépő lények, de nem bántották. Gyümölcsöt tettek elé, majd elmentek.

 

Egy zikkurát belsejében ült, apró székén, társnői között. Hárfán játszott, miközben kiitták csészéikből a főpapnő által készített mérget. Sötétszőke, hosszú haja egy részét feltűzte, a többi lágyan omlott vállaira, melyeket szabadon hagyott a fehér, földig érő ruha. Nem félt meghalni, nemes célért tette.

Amikor a méreg hatni kezdett, hárfája mellé hanyatlott.

Ruhája félrecsúszott, és látni engedte, a bal vállán lévő anyajegyet.

 

Tágas mezőn lovagolt a magas fűben.

A tisztás körül hegyek, melyekből hűs vizű patakok csordogáltak lefelé.

A nő, hosszú, fényes fekete haját kibontva hagyta, hogy élvezze a tavaszi szelet. Belsejét olyan erős érzés feszítette, hogy le kellett vezetnie a lovaglással.

Sötét szemeiben az élet szeretetének tüze égett. Minden porcikája imádott létezni.

Szerelmes volt.

Megállt fekete lovával, és a hegyek felé nézett, ahol fehér sátrak előtt gyermekek játszottak, mellettük lovak legeltek.

Meglátta a férfit, akit keresett. Tekintetük, a nagy távolság ellenére is összefonódott, szívük hevesebben vert.

Mindketten tudták, hogy ma éjjel az asszony, a férfi sátrában alszik.

Amikor lecsúszik majd válláról a ruha, előbukkan a bal vállán lévő anyajegy.

 

Égő fekete szemekkel, robbanásig feszülten rontott egy másik emberre, aki az ellenség volt, és meg kellett ölni, vagy az öli meg őt.

Piszkos, zsíros, barna bőrmellényt viselt, kezében hatalmas kardot szorított. Sötét, hosszú haja volt, amit hátul összefogott, kicsi, rövidre nyírt szakálla. Alacsony, zömök ember.

Üvöltve engedte ki a gőzt, és halálos csapást mért a szemben állóra. Arcuk majdnem összeért, orrában megérezte a másik testének erős szagát, és látta szemében a halálfélelmet. Azt is látta, miközben kihúzta kardját a testéből, hogyan tűnik el a fény a férfi szeméből.

Megigazította a mellényét, mely alatt, a bal vállán, anyajegyet viselt.

 

Egy hatalmas várkastély nagytermében áll.

Nagy fa asztal körül több fegyveres, nemes úrnak látszó férfival együtt. A bejárattól széles lépcsősor vezet fel a nagyterembe. Minden arrafelé néznek. Várnak valakit.

A férfi itt is barna bőrmellényben van, de ez puha bőrből készült, rombuszmintázott, és tiszta. Sötét haja, barna szemei, nemes arcéle, kicsit hajlott orra van. Orrcimpái remegnek az izgalomtól, mint a csatában a harci ménnek. Nem tudja, hogy jól tette-e, hogy csatlakozott a lázadókhoz. De, innen már nincs visszaút.

Megdörzsöli a bal vállát. Ott, ahol egy apró anyajegy van.

 

Piszkos, szakadt ruhában, nyolc év körüli lánygyermek Londonban. Egy sötét padlásszobában, a gerenda alá dugdos egy mocskos rongyba csavart gyűrűt. Rettenetesen fél, mert egy koldus észrevette, amikor megtalálta és felvette. Ő pedig látta, annak, mohóságtól izzó apró, sötét szemeit, és karvaly ujjú, mocskos kezét, amikor felé mutatott.

Hazarohant, és reménykedett, hogy nem tudta követni.

Tévedett.

 

Ssssi saját tere egyre hízott az előző tapasztalások információival.

Maga volt a szerelem, a gyűlölet, a boldogság, a szomorúság, a gyönyör, a fájdalom, a hatalomvágy, az empátia.

Minden határolt lett, mint egy darab szikla, egy fűszál, egy madár, jó, rossz, igaz, hamis.

Bár még alapállásban volt, és a megélt tapasztalásokat nem osztályozta, tudta, hogy jó embernek lenni, ha megtanul, és mer játszani.

A szabadon választható információkból, szépen felépített, egy új, boldog, tökéletes életet.

Százhúsz évig, egészségben, boldogságban, utódokkal, barátokkal, bőségben.

 

Végül, jött a kötelező „fűszer”, a szabad akarat.

 

Utolsó villanásként a jövő felé hasít a térben.

Már érez, döbbenet járja át, attól, amit „lát”.

– Én nem ezt akarom!- „sikoltja” némán.

Aztán, még „hallja” az utolsó üdvözletet:

– Légy jó mindhalálig!

 

Foszlányként még bevillan egy asszony képe, aki meditációs pózban elmélkedik életről, halálról, múltról, jövőről.

A bal vállán nagyra nőtt anyajegy van, amit készül eltávolíttatni.

 

Majd a fátyol leereszkedik és Ssssi készen áll.

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük