Az utolsó napokban már csúszkált a lét és nemlét között.
Fogtam a kezét.
Néha felnézett, megörült nekem.
Rám mosolygott, a szeme csillogott.
Majd a csillogás eltűnt, de még nézett, hosszú ideig. Olyan tekintettel, mintha a belsőmbe látott volna.
Mintha valaki más nézett volna a szeméből, nem volt benne érzelem.
A tudatával nézett, próbált összekapcsolódni az enyémmel.
De én nem voltam képes rá, eluralkodtak rajtam az érzelmeim.
Nagyon szerettük egymást.
Őt mindenki szerette.
Jó ember volt, és nagy harcos, nem könnyen adta meg magát.
Az ereiben Sengve vére folyt és Vidé, Ő volt Komjáthy Anna kisebbik lánya.
Most is a fülemben cseng, ahogy 85 évesen szavalja nekem Pósa Lajos versét a hazaszeretetről.
„Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!”
„Ami a tiéd tedd el, de másét ne vedd el!” – mesélte el Édesapja intelmeit.
Szeretett élni.
Megérte azt a kort, amikor már nem számít a külvilág zaja, amikor azért is hálás az ember, hogy újra reggel lett.
Azért, hogy újra felkel a Nap, hogy tél és tavasz van.
Most levetette álarcait, emberi kellékeit, kiment a színpadról.
Már nem csak az imádni való vidéki kislány, szeretni való asszony, szerető feleség, anya, nagymama, dédike.
Már nem az én drága Keresztmamám.
Már bennem és benned él tovább.
Tovább él a napsütésben, a tavaszi szélben.
Átölel bennünket, fülünkbe súgja, hogy:
– Itt vagyok, ne sírj, kérlek!
Már tudja, mi az Igazság, a Végső Valóság.
Tudja, hogy milyen mély a nyúl ürege, és mit jelent Isten kegyelme.
Egy másik dimenzióból vigyáz reánk, míg be nem olvad a Nagy Egészbe, ahova mindannyian tartozunk.
Van abban valami szimbolikus, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén ment el, és ma temetik, amikor a harangok is elnémulnak.
Velünk sír az ég is, de hálásak vagyunk, hogy itt volt, mert jobb lett attól a Világ hogy közöttünk élt.