Amikor csillagpor voltam, tudtam, milyennek kell lenni.
Szabadon, könnyedén, az űrben repülni,
Hatalmas bolygóvá összesűrűsödni.
Tudtam, miként kell Napként ragyogni,
Majd egy fekete lyukban, kiégve eltűnni,
Aztán csillagként pislogva, újra feltűnni.
Amikor vízcsepp voltam, tudtam, milyennek kell lenni.
Tudtam, hogyan kell a Földre, esőként leesni.
Milyen érzés összekapaszkodva, óceánná válni,
Majd páraként egy szellővel közösen szállni.
Állatoknak szomjoltója lenni, növényt táplálni,
Emberek számára, életvízzé válni.
Amikor fűszál voltam, tudtam, milyennek kell lenni.
A föld alól kibújva nagy levegőt venni,
Lent, gyökeret verni, tápanyagot szívni,
Az áldott napfényből energiát nyerni.
Liánként kapaszkodni egy hatalmas fába,
Majd humuszként visszakerülni a körforgásba.
Amikor madár voltam, tudtam, milyennek kell lenni.
Tudtam, a tojásból hogyan kell kikelni.
Emlékszem, milyen volt fiókának lenni,
Csőrt nagyra tátva, elsőként enni.
A fészekből kirepülve, szabadon szállni,
Egy ragadozó torkában, élelemmé válni.
Azt ma sem tudom, Embernek milyennek kell lenni.
A Teremtőnek, magamnak vagy másnak megfelelni?
Könnyebb volt lenni csillagpornak, virágnak,
Úgy részévé válni, ennek a gyönyörű szép Világnak.
Csak magáért a létezésért lenni,
Beszűkült tudattal, boldogságban élni.
Elképzelem, milyen lehet Istennek lenni,
Csillagporban, fűben, fában, sün lelkében élni.
Emberként szeretni, gyűlölni, ölelni, ölni,
Asszonyként kínnal gyermekeket szülni.
Férfiként gyönyörrel utódot nemzeni,
Hitért, eszmékért csatában meghalni.
A Teremtő miért akar rosszat tapasztalni?
Síva táncára nap, mint nap meghalni?
Talán Ő is megfizeti árát a gyönyörnek,
A boldogságnak, szépnek, jónak, örömnek.
Hiszen, Ő a virág, egy illatos rózsa,
És Ő a hernyó is, aki elpusztítja.
Talán, nem is érdekli, hogy’ kell jónak lenni,
Elég nagy feladat, emberlétet élni.
Hüllő agyunkkal, embrióként bejárjuk az utat,
Lépegetve, amerre az evolúció mutat.
Lehet a cél, jó Embernek lenni?
Vagy elég rájönni, hogy jó embernek lenni?!
Ez nagyon szép. 🙂
Köszönöm!