Erdély, Tündérország 1341
Valahol az erdélyi havasokban, egy téli napon egy kicsi lány született.
Aprócska gyermek volt, szokatlanul nagy, hegyes, kicsit elálló fülekkel.
Édesanyjában a szeretet és a szánalom érzése egyszerre lett jelen, amikor ránézett.
Apja, aki állatszőrökkel kereskedett, ritkán volt otthon, észre sem vette ezt a „kis testi hibát”.
Imádta kicsi, szöszke lányát.
Már csak azért is, mert ritka volt a szőke gyermek arrafelé.
Nagyanyja, aki vajákos asszony volt, egyenesen tündérnek nevezte.
Ezért is lett a neve Tünde.
Fenn éltek a hegyen, egy parányi fakunyhóban.
Emberek közé ritkán mentek, inkább azok jöttek fel a környező falvakból, a völgyből, ha segítségre volt szükségük.
Az öreg vajákos asszony ismerte a gyógyászat csínját-bínját, a fákat, növényeket.
Tünde, az ő meséin nőtt fel.
Nagyanyja szerint a régi időkben, még az emberek előtt, a hegyekben tündérek éltek.
A tündéreknek pont olyan fülük volt, mint Tündének.
Mégpedig azért, mert nem tudtak beszélni, hanem a füleikkel kommunikáltak, éreztek.
Ezért, aki manapság ilyen fülekkel születik, abban erős képesség van arra, hogy ösztönösen megérezzen dolgokat.
Tündének szüksége is volt nagyanyja meséire, mert nem szeretett emberek közé menni.
Szégyellte a füleit.
Igaz, hogy egy idő után, szép szőke, hosszú fürtjei eltakarták, az ismerős emberek azonban tudták, hogy milyen fülei vannak.
Az is elterjed róla, hogy bolond szegény.
Azért, mert nem felelt, ha kérdezték.
Tudott beszélni, de csak akkor szólt, ha mondanivalója volt.
Eleinte nagyanyjával járta a környéket, később már egyedül.
A hegyet, a völgyet, a fákat, növényeket ismerte, mint a tenyerét.
A falubeliek szerint az állatokkal is tudott beszéli.
Ez persze nem volt igaz, de az emberek nem szeretik azokat, akik mások, főleg, ha többet tudnak, vagy különleges képességeik vannak.
Mert, a képességei hamar megmutatkoztak.
Tudta, ha egyik állat elleni készült, és probléma lesz.
Az időjárás alakulását is előre jelezte.
Tudta, milyen hideg tél lesz, vagy, hogy mennyi hó esik.
Milyen meleg lesz a nyár, mikor jön az eső.
Nem volt ebben semmi varázslat, mert megtanulta megfigyelni a környezetét.
A fákat, növényeket, a felhők mozgását, az állatok viselkedését.
Igaz, a megfigyelést belül egy megérzés is erősítette.
Szép fiatal nő lett belőle, mikorra egyedül maradt.
Nagyanyja halála után hozzá jártak a környékbeli emberek, ha bajuk volt.
Úgy hívták, a Füles boszorkány.
Az állataikat a hegyi legelőre hajtó férfiak odajártak másért is.
Tünde nem volt átlagos asszony.
Nem akart és nem is tudott volna családot alapítani.
Hiányzott az érzés belőle, nem ismerte.
Más volt.
Az ösztönének, a vágyának azonban engedett, ha egy férfi, azért, közeledett hozzá.
Tudták ezt a völgyben lakó asszonyok is, és gyűlölték érte.
Tenni nem mertek semmit ellene, mert féltek tőle.
Csak este lefekvés előtt mertek imádkozni azért, hogy valami nyavalya vigye már el tőlük, jó messzire.
Az asszonyok tudták, kinek a férfija, mikor volt az asszonynál.
Mert a férfiak megváltoztak.
Békésebbek lettek.
Volt egy férfi, Ian, aki az utóbbi időben gyakran volt békésebb a kelleténél.
Hosszabb ideig volt a hegyen az állatait megnézni, mint régebben szokott.
Mindenki tudta, hogy a boszorkány megbabonázta.
Aztán, egy nap nem ment haza.
Keresték mindenhol, a boszorkánynál is.
De, nem találták.
Kérdezni is hiába kérdezték, a Füles asszony nem válaszolt.
Csak mosolygott szelíden, kedvesen.
A faluban mendemondák keletkeztek arról, hogy mi történhetett, akkor, 1341 nyarán.
Egyesek szerint a boszorkány megmérgezte, hogy ne tudjon elmenni tőle.
Mások szerint bakkecskévé változtatta, és most ott tartja a kecskéi között.
Megint mások hallani vélték, hogy, néha csillagfényes éjszakákon, egy férfihang boldogan énekel valahol a hegycsúcs környékén.
És, a hang, mintha Iané lenne.