Zsuzsa az, az asszony, aki Kerge naplójának második eresztésében, Ugye-nem? – kérdéssel szerepel.
Aki olvassa a hozzászólásokat, már tudja, hogy igen.
Zsuzsa a harmadik kemót már nem fogadta el, szépen elaludt örökre.
Mielőtt bárki legyintene, hogy ez a történet távol áll tőle, kérem, ne tegye.
Pár évvel ezelőtt készült egy videó, hajléktalan asszonyokról, Nők a sorban címmel, ebben szerepel Zsuzsa története.
A videó készítése idején 10-12 ezer hajléktalan nő élt Magyarországon.
Ide illesztem, ha tudom, a videót, érdemes megnézni, hallgatni.
Azok kedvéért, akik nem tudják megnyitni, álljon itt, története.
Gyönyörű nő volt, élete, a mi korunkban szokásos módon alakult.
Viszonylag korán férjhez ment, jöttek a gyermekek, közben karrier, középvezetőként dolgozott.
Húsz év után elvált, majd újra férjhez ment.
Második férje megbetegedett, (miközben házasságuk sem volt jó), majd, egy év betegeskedés után, ameddig ápolta, a férfi meghalt.
Ekkor Zsuzsa betegedett meg, súlyos depresszióba esett.
Közben, a férfi gyermeke, eladta, eladatta a házat, amiben éltek, így albérletbe kényszerült.
Hamarosan kiderült, hogy nyugdíjából egyedül képtelen fizetni az albérlet díját, a rezsit, és saját fenntartását, ezért hajléktalan szállóra került.
Három gyermeke közül egyik sem volt olyan körülmények között, hogy befogadhatta volna, illetve egyik fiánál próbálkozott, de érezte, hogy menye számára nem szívesen látott vendég.
A riportból érezni lehet, hogy okos, művelt asszony.
A kérdésre, hogy mi vezetett oda, hogy átlagos asszonyból, családanyából, hajléktalan lett, a következőt felelte:
Az első férjétől nem kellett volna elválni, a másodikhoz pedig hozzámenni.
Két aprónak tűnő hiba, amit sokan elkövetünk, és fel sem merül, hova vezethet.
Az első, a gyors megoldás két ember között felmerülő konfliktusra, a válás.
Mennyivel egyszerűbb, könnyebb, kijelenteni, hogy a másik, ilyen-olyan, nem érdemes vele élni, biztosan talál szebbet, jobbat.
A nehezebb, megbeszélni, megbocsátani, lehetőséget adni. (Kivéve persze az agressziót, és hasonlókat.)
A másik, az új társsal való közös élet esetén, a társunk gyermekével kapcsolatos konfliktus lehetősége.
Nem Zsuzsa az egyetlen az ismerőseim között, akinek a társa gyermekei eladták, (akivel eladatták) a feje fölül a lakást, házat.
(Egy társkeresőn megismert férfi, a hatvanas évei körül, szintén társkeresőn, találkozott élete nagy szerelmével, hasonló korral. Összeköltöztek, közösen, vidéken vásároltak egy szép kis családi házat.
Felhőtlen boldogságuk nem tartott sokáig, mert az asszony megbetegedett.
Évekig küzdött a rákkal, talán pont szerelme, társa lelkiismeretes ápolása segítette hozzá, hogy öt évig tudott küzdeni.
Halálos ágyán hiába ígértette meg gyermekeivel (illetve csak egyiknek tudta elmondani, mert a másik nem ért rá meglátogatni), hogy ne adassák el a házat párjával, élhessen benne élete végéig, ahogyan tervezték. Mert egymásra találásuknak, szerelme ápolásának, köszönheti az utolsó pár szép évét.
Az asszony halála után egy-két évvel, el kellett adni a házat, a gyermekek, elsősorban annak a gyermeknek az unszolására, aki nem ért rá meglátogatni anyját halála előtt. )
A riport végén megjelenő szövegből kiderül, hogy Zsuzsa kikerült a szállóról, társat talált.
Így írták: Zsuzsa sorsa jobbra fordult.
Ez a történet szerepel itt, nálunk, róla, hogy hajléktalan létére sok évvel fiatalabb társat talált.
Én is irigykedtem egy kicsit, amikor író barátom átküldte fényképüket, és láttam a boldogságukat. Mert a fényképről is átjött, hogy szeretik egymást.
Nincs mit elvenni, csak adni tudnak, egymásnak- írja Kerge róluk.
Egy másik, hozzászóló férfi írta:
Egy kapcsolat, ami végre az életről és egymásról szól és, hogy együtt lehet csak mosolyt varázsolni a felhőkkel borított élet kihívásai között. Egymásért érdemes élni csupán, mert ez a boldogság.
Zsuzsa nem adta fel a társkeresést, körülményei ellenére sem, és talált is magának még egyszer, ha rövid ideig is, szerelmet, boldogságot.
Ma reggel gyújtottam egy mécsest Érte.