Elém került, mert valaki elé most került, és feltette a közösségi oldalra, egy szingli blogíró decemberi szösszenete.
A lány, (nő) 40 felé közeleg, megérintette a magány, és felmerült benne, élete értelmének kérdése.
Ez az írás szimpatikus, szellemes, gördülékeny, hát felkerestem az oldalát.
És, nagyon megsajnáltam.
Ő tipikusan az, akinek 40.000 követője, több százezer like-ja van, mégis magányos, és boldogtalan.
Mert egyedül van és még nem szerette senki. Mármint férfi.
Olvastam pár írását, de abba hagytam, mert annyira durva, trágár módon ír, hogy már nagyon zavart. Pedig szellemes, remek humora van.
Fiatal lányként nem volt könnyű élete, (de kinek?) és, ő azt választotta, amit sok korabeli, mai lány, hogy, ha nem talál fiú barátot, akkor azt játssza, hogy azért, mert nem is kell.
Szellemesen, de trágár szavakkal teletüzdelve ír, életéről, családjáról.
Ez ma elfogadott, normális stílus, mert látom, a fiatal lányok nagyon kedvelik.
Nekem ez a durva szöveg már nem vicces. És, nem a korom miatt, fiatal koromban sem tetszett volna. Nem az én világom.
Úgy tűnik, ő a nagy vagány, aki mindenkinek megmondja a frankót. Mindent tud a férfi-nő szerepekről, párkapcsolatokról.
Arról írt, hogy milyen társat szeretne, mire szeretne társat.
Nekem Snoopi jutott eszembe róla.
Amikor egy kislány megtalálta és a „kölcsönös és érdekmentes barátság” jegyében befogadta, megkötötte, játszott vele, rángatta, büntette, “szerette”.
Azért attól óva inteném, hogy alvó férfinak pattogatott kukoricát dugjon a fülébe.
Komolyan.
Azt nem tudom, arról mi az elképzelése, hogy a férfiak milyen barátnőt, társat, szerelmet keresnek maguknak.
Azt viszont tudom, hogy szerinte milyen lehet egy átlag negyvenes nő élete, mit ér el egy átlagos nő negyvenéves korára.
Mi az, ami nem jutott neki, amit sajnálhat, hogy kihagyott.
„Szaros pelenka, keverék kutya, válás.”
Őszintén remélem, hogy csak szórakozás miatt követi ennyi fiatal lány, nem példakép nekik.
Amiért szóba hozom a témát az, az, hogy látom a hozzászólásokban, hogy a fiuknak, férfiaknak sem tetszik!
Ezért is sajnálnám, ha követendő példaképnek tekintenék a magányos lányok.
Aki olvassa írásaimat, tudja, hogy én a hagyományos párkapcsolat híve vagyok.
Saját tapasztalatom van, mert 38 évig éltem házasságban, és most három éve, a kényszer szinglik keserű kenyerét eszem. Tudom, mi a különbség.
Őszintén, én azt sem tartom az apa-lánya kapcsolat csúcspontjának, hogy egy férfi a lányával durva káromkodások közepette elmegy, mű férfi nemi szervet vásárolni a lány 37. születésnapjára.
Maradi vagyok? Lehet.
Tudom, hogy sok probléma van a párkapcsolatokban, de az biztos, hogy sokkal boldogtalanabbak és magányosak azok, akik egyedül élnek. Főleg fiatal koruktól. Teljesen mindegy, hogy mit írnak erről.
Szerencsére azért másféle vélemények is vannak.
Egy fiatal orvosnő írt a társkereséséről, hogy családot szeretne, férjet, gyermeket, mert munkája (hivatása) már van, és neki úgy lenne egész, teljes az élete.
A nők egy része itt is úgy reagált, hogy a boldogsághoz nem kell család, egy nő önmagában is boldog és teljes lehet.
“Azért keressen társat, hogy valakinek a cselédje legyen?”
„Találja meg az életcélját, feladatát, nincs szüksége másra!”
Mert, mi is ma egy lány, asszony életcélja, életfeladata?
Karrier, megvilágosodás, felemelkedés?
Mi van, ha mindezek mellett az is az asszonyok életfeladata, hogy visszaállítsák az igazi emberi értékeket a pénz uralma helyett?
Mindenki tudja, és mondja, hogy ma a pénz uralkodik, és tesz sokakat magányossá, boldogtalanná.
És, mégis, az elsődleges cél lett életünkben, hogy szolgáljuk.
Hogy dolgozzunk, és anyagi javakat gyűjtsünk.
A többi ráér, később, mellékesen.