A tükörbe nézve azonosítjuk magunkat.
Ez vagyok én.
Külsőleg.
A világot, és belsőnket megismerni akaró emberként, sok-sok év tapasztalatával, és néhány intéssel a hátunk mögött, azt képzeljük, hogy ismerjük magunkat, kívül is, belül is.
Mindaddig, míg meg nem kapjuk a tükrünket.
A másik szemében, személyében.
A másik felünkben.
Mintha, valamikor elfeleztek volna bennünket.
Aki elhiteti velünk, hogy szépek vagyunk és kívánatosak.
Látjuk a tükörben, hogy kik vagyunk, és mégis hisszük, hogy igaz, ha átölel.
Asszonyok leszünk, szépek és kívánatosak.
Mert mindegy, milyenek vagyunk, ha megtaláljuk azt a férfit, aki szépnek lát bennünket.
Aztán, döbbenten látjuk, hogy úgy reagál ránk, ahogy az nekünk szokásunk.
Hohó! Ez az én szövegem, az én viselkedésem!
Így szoktam megsértődni?
Valóban, néha csak úgy piszkálódok, mert bal lábbal keltem?
Néha csak úgy boldog vagyok, hálás azért, hogy élek?
Előfordul az is, hogy mellébeszélek?
Tükröm, tükröm, mond meg nékem!
Ki ez a férfi?
A tükörképem?
Te jó ég!
Hát ilyen vagyok?
Valójában, ki is vagyok?
Én vagyok a szép, az okos,
Én vagyok a csúnya, és a buta is.
Én vagyok az igaz,
És én vagyok a hamis is.
Szerelmes, szelíd galamb,
És Hörcsögasszonyság is.
Én vagyok az ítélkező,
És akit megítélnek.
Én vagyok, aki tanít,
És aki tanul Tőled.
Szívesen segítek, adok,
Néha pedig önző vagyok.
Magam vagyok a sötét és a világos,
A felemelkedett és a sárba taposott.
Az Alfa és az Omega is én vagyok.
Ember vagyok,
Asszony vagyok.
A Világ is én vagyok.