A napokban megismert „ajándék” férfival bősz levelezésbe bonyolódtunk.
Megszámoltam, 22 rövidke levelet váltottunk a három nap alatt. (Már 28-atJ, tovább nem számolom)
Kiderült, ez az.
Többek között, hogy egy nőstény is él vele.
Rozika, öt gyermekével.
Az is kiderült, hogy Rozika tacskó.
Egy „imádnivaló, bújós, nőcis” eb.
Fényképet cseréltünk.
Megnéztem, nem kaptam infarktust. Gondolom, ismeritek, a férfiak milyen képet készítenek magukról. Bele a lencsébe, és katt. Ilyen vagyok. Az sem számít, hogy mikor készült, ők nem változnak.
Azt mondta a képemre, hogy nagyon csinos vagyok, olyan tutajos.
Nem tudtam, mit jelent, de tetszett, hát felvettem, és így írtam alá a leveleket.
Ma kiderült, „hogy az olyan nőre mondják, aki minden normális férfi álma”.
Gyorsan letettem a nevet.
Sok minden lehetek, de azt hiszem, ez elég nagy feladat lenne.
Annyiban függőben hagytam, hogy visszaveszem, ha kiérdemlemJ
Most már aggódok.
Túl szép, hogy igaz legyen.
Egyszer már bonyolódtam ilyen levelezős ismerkedésbe, még az elején, régebbi olvasóim emlékeztek talán, és szörnyű csalódás lett a vége.
Mármint részemről. Teljesen más volt, mint vártam.
Persze, lehet, hogy a lelke szép volt, és azokat a dolgokat szerette, mint én, de nem kellett egyetlen porcikámnak sem.
Majd vasárnap kiderül, mert találkozunk.
Úgy levelezünk, mint két lökött kamasz, akik évek óta ismerik egymást.
Ebből mi lesz?
Egyet még mindig nem tudok.
A fogas kérdésre a választ.
Miért van az, hogy a férfiak mindig csukott szájjal fotózkodnak?