Dédanyám
Az őszi szél szelíden kergeti a lehullott, színes leveleket a temetőben.
Játszik, bujkál a sírok között.
Néha elcsendesedik, mintha gondolkodna, néha úgy suttog, mintha mesét mondana.
A Szél, aki mindent lát, és hall, aki ott volt a múltban és ott lesz a jövőben is.
Ma Julikáról suttog, a szép szőke árváról.
Egyszer volt, hol nem volt….
Élt egyszer egy szép szőke kislány, aki boldog akart lenni.
Tátott szájjal hallgatta a meséket, melyekben a szegény lányt feleségül veszi a királyfi és boldogan élnek. Álmában ő volt az a szegény lány.
Szülei, cselédként szolgáltak, egy kisnemesi családnál.
Öt éves volt, amikor Édesanyja meghalt, majd egy éven belül Édesapja is.
Árva lett, a családnál maradt, félig cseléd, félig családtag.
És, igen, úgy történt, mint a mesében, Julikába szeretett a gazda fia.
A fiatalember, sokáig nem nősült meg, élvezte az aranyifjak életét.
Esküvőre csak tanúskodni járt, a falubeli esküvők nagy részénél ő volt a tanú.
Míg egy napon észrevette, hogy a kis cselédlánynak milyen szép mosolya van.
– Kész nagylány lett ez a Juli!- gondolta magában, és beszélgetni kezdett vele.
Julinak jól esett a másfajta közeledés, ő régen észrevette, milyen jóképű a fiatalúr.
Neki nem számítottak az úrfi bolondériái sem.
Mert, a házban azt suttogták róla, hogy kicsit bolond.
Olyanokat hall és lát, amik nincsenek.
A kis cseléd, csak a nemes úrfit látta, akibe beleszeretett.
Amikor a fiatalember elmondta, hogy feleségül veszi, azt hitte elájul a boldogságtól.
Úgy érezte magát, mint a mesében.
Ott veszi el a királyfi a szegény cselédlányt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Egy év múlva megszületett első gyermekük, Anna, a Nagyanyám.
Gyönyörű kislány volt, égő fekete szemeit apjától örökölte.
Olyan tekintete volt, mintha belelátna az emberekbe.
Apja nagyon szerette, sokat mesélt neki tündérekről, manókról, jó és rossz erőkről.
Anna nem sokat értett belőle, de azt megértette, hogy egy napon a rossz erők győztek.
Három éves volt, és Édesanyja a második gyermeket várta, amikor apját elvitték.
Budapestre, egy nagy házba.
Lipótmezei Tébolyda, állt a táblán.
Kicsi Annában, a félelem egy életre gyökeret vert.
Juli meséje pedig Hamupipőkéről, véget ért.
A Sors egy másik mesébe helyezte át.
Egyedül maradt, de már két gyermekkel.
Férje, időközben hazajött a kórházból, de újabb három év múlva, amikor a harmadik gyermek megszületett, ismét távol volt.
De már messzebb, Gyöngyösön, az Állami Tébolydában.
Többé nem jött haza, tbc-t kapott.
Abban az időben, a fertőző betegeket már nem engedték ki, ott haltak meg, az elmegyógyintézetekben.
Dédapám, ekkor, még negyven éves sem volt.
Julianna, Dédanyám, 29 évesen lett özvegy, három gyermekkel.
Hét esztendő telt el, mire újra lehetőséget kapott a boldogságra.
Szerette nagyon a gyermekeit, de egy asszonynak társ is kell, egy férfi szerelme, ölelése, erős karja, biztonsága.
A ház körül dolgozott egy nős ember, akinek nagyon tetszett a szép özvegyasszony.
A férfi, igyekezett úgy tenni a dolgát, hogy a fiatalasszony közelébe kerüljön.
Hogy mi történt, csak a csillagok tudnák elmesélni, de, egyik aratás után kilenc hónappal, Julinak gyermeke született.
Az apa, a napszámos volt, nősember, katolikus, míg Juli református.
Annak idején a vallás is sokat számított.
Az anyakönyvbe bejegyeztették, hogy övé a gyermek, mégis az anyja nevét kapta, mert nem volt törvényes apa.
Csak „természetes”.
Nagy szégyen volt ez a faluban.
Micsoda özvegyasszony, aki nős emberrel kezd!
És milyen férfi az, aki elhagyja a feleségét?
Ők mégis összeköltöztek, és együtt éltek, házasság nélkül.
Juli élni akart, és boldog lenni.
A férfi is.
Vállalták hát a falu nyelvét, cserébe az esténkénti összebújásért, a napközbeni ölelésekért, a mosolyokért, a szeretetért.
Tudták, hogy összetartoznak.
Azt is, hogy egy életben lehet több embert is szeretni.
Azt is, hogy a holtodiglant nem mindig annak mondjuk ki, aki mellett ki tudunk tartani, ha jön, a mindent elsöprő érzés, hogy valaki máshoz tartozunk.
A kapcsolatból született még egy közös gyermek.
A kicsi, alig múlt kétéves, amikor Juli meghalt.
Így jegyezték be az anyakönyvbe, „Juli”, nem Julianna.
A halálok ismeretlen.
Még csak 38 éves volt.
Mindez 106 éve történt, és a korabeli anyakönyvekből lehetett összerakni.
Az, hogy miért halt meg ilyen fiatalon Dédanyám, nem derült ki.
Talán, a Szél tudja, hogy mi történt, de nem mondja el.
Megőrzi Juli titkát.
Ilyenkor pedig Halottak Napján, eldúdol egy szép altatódalt a kedves kis szőke árvának, akinek nehéz és rövid élet jutott.
De talán boldogságból, több, mint sokaknak, egy hosszú élet alatt.
És ejt egy könnycseppet is érte, ahogyan én is.
Nincs sírja, ahova kimehetnék, de nem is kell.
Én már tudom, hogy a sír, csak egy kő, felirattal.
Többet ér, hogy látom magamban, a szép szőke cselédlányt, ha rágondolok a Dédanyámra.
Nem kell koszorút vinni, mert a lelke szabadon száll a Széllel, aki mindig megemlékezik róla, ahogy ezentúl én is, ameddig élek.
Ez az írás pedig megőrzi emlékét a következő generációk számára.
Szeretlek Julika, köszönöm, hogy Te vagy a Dédanyám.