Annácska (Nani néni)


Csillagként robbant ki anyja öléből, egy forró, nyári hajnalon, 1894 július 27-én.

– Itt vagyok, szeressetek! – kiáltotta.

 

Parányi teste meztelennek látszott, de láthatatlan csóvában húzta maga után a Sorsát.

Mert igaz, hogy meztelenül jövünk és megyünk, de az nem, hogy nem hozunk magunkkal semmit erre a Világra.

Csillagcsóvánkat néha jól megrakják, (vagy rakjuk) ezzel-azzal.

 

Annácska puttonyában sok-sok minden volt, de nem piros alma, mogyoró, hanem feladat, bőségesen.

Születése körülményeiből lehetett következtetni, hogy nem lesz könnyű a bevállalt 77 év.

Ha létezik a karma kereke, Annácska, Nani néni, Nagyanyám, ebben az életében sokat ledolgozott.

 

Szép nevet kapott.

Egy régi, magyar család vezetéknevét, és olyan keresztnevet, amelynek Juhász Gyula, és Poe is örök emlékezetet állítottak.

Az én szívemnek is ez a legkedvesebb keresztnév.

 

Annácska nemcsak ősi családnevét, érzékeny idegrendszerét is örökölte apjának.

Megérzett dolgokat, de hamar megtanulta, hogy nem beszélhet róla, mert bolondnak tartják.

Mindennél jobban rettegett attól, hogy elviszik, és bezárják valahová, messze idegenben.

Ez a félelem, kisgyermekként beleívódott, egy életre.

Megtanította befelé figyelni, magában tartani érzéseit.

A száját mindig összeszorította, látszik a régi fotókon is.

 

Olyan korban élt, és olyan sorsot, hogy volt mit megérezni.

Főleg rossz dolgokat, mert aki „megérez”, tudja, hogy valamiért a baljós jeleket könnyebb észlelni.

Talán azért, mert a jövőre próbálunk felkészülni.

Ez olyan evolúciós belső késztetés lehet, ami a túlélést segíti.

Mert az Élet élni akar.

Akkor is, ha megpróbálod eldobni.

 

Annácska is megpróbálta.

Akkor már Nani néninek becézték.

Surányi Naninak.

Nem tudni, hogy a Surányi jelző, apja családjának Nyitra megyéből való származására utal, (Nagysurány, Komját község mellett) vagy 1809-ben született dédanyjára, Surányi Erzsébetre.

 

Annácska puttonya jócskán kiürült, mire Nani néni lett.

Apját alig ismerte.

Amikor háromévesen első testvére megszületett, már elmegyógyintézetben „kezelték”.

Közben hazajött, de a harmadik testvér születése után, (ekkor Annácska 9 éves volt) már újra intézetben volt, ahol hamarosan meg is halt.

Annának korán dolgoznia kellett, gyermekekre vigyázott egy jómódú családnál.

Édesanyja időközben összeköltözött egy katolikus nős emberrel, akinek két gyermeket is szült, majd 38 éves korában meghalt.

Annácska teljesen árva lett 17 évesen.

A család, akiknél szolgált, egy darabig Bécsben élt.

Anna, megtanult olvasni és németül beszélni.

Az olvasásnak nagy hasznát vette, ahogy én is, talán tőle örököltem az olvasás szeretetét.

Ma is megvan rongyosra olvasott Bibliája, lapokra szétesetten.

Abból próbált erőt meríteni, válaszokat keresni miért?-jeire.

Nem hitt a boszorkányokban, a szemmel verésben, máshol kereste az okokat.

 

Későn ment férjhez, 25 éves korában, 27 évesen szülte első gyermekét, ekkor férje 31 éves volt.

Nagyapám szőke, kék szemű, kackiás bajszú, mosolygós, jóképű férfi volt.

Lába miatt azonban nem tudott nehéz fizikai munkát végezni.

„Csontszuvasodása” volt, így mondták.

Biztosan szerették egymást, de Anna, Nani néni, asszony élete sem lett könnyebb, mint gyermekkora volt.

Öt gyermeket szült, akik közül egy, nyolchónapos korában meghalt.

A szülésektől, és a nehéz fizikai munkától, kétoldali sérve lett.

Ekkor már testileg, lelkileg tele volt fájdalommal, minden nap küzdelem volt számára.

 

Akkor próbált öngyilkos lenni, amikor már négy gyermeke volt, kettő egész kicsi.

Arra hivatkozott, hogy megijedt, mert megállt egy kocsi a ház előtt és azt hitte Őt akarják elvinni.

Mint egykor Édesapját.

 

Öngyilkossági kísérletéért nagy árat fizetett, „sárga cédulát” kapott, és elvették gyermekeit egy-két évre.

Azt mondják, az öngyilkosok gyengék, gyávák, megfutamodnak a problémák elől.

Én azt mondom, Nagyanyám mégis erős volt.

 

Volt ereje, szó szerint, a kút mélyéről visszajönni, és tovább üríteni a bugyrát, amit magával hozott.

Pedig biztosan érezte, hogy mi vár még rá.

Még egy világháború, ahova nagyfiát elvitték.

Talán, látta is magát, ahogy futott az autó után, és elesett, majd arccal a porban feküdt percekig.

Talán látta a németeket, ahogy bevonultak a faluba, látta, a házuk mellé becsapódott bomba nyomát.

Talán látta, a faluba bevonuló orosz katonákat, akik elöl nagylányát a disznóól feletti padláson bujtatták, míg ki nem vonultak.

Talán, azt is látta, hogy a béke sem hozott megnyugvást.

Talán látta, hogy elviszik, amit megtermeltek, és azt is, amikor kevés volt a beszolgáltatott termény, ezért férjét pár napra börtönbe zárják.

És még ki tudja, mit láthatott, érezhetett.

De, már lelke megkérgesedett.

Összeszorított szájjal ment előre.

Hatvanhat évesen özvegy lett.

Még tizenegy évet élt, összeszorított szájjal, bezárt szívvel.

 

Amikor letelt a kiszabott idő, csukott szemmel feküdt órákig.

Teste egyre könnyebb lett.

Lökésszerűen, hol érezte a súlyát, hol nem.

Amikor visszajött, átélte élete minden pillanatát.

Egy időben volt gyermek és öregasszony.

Erősen összeszorította a szemét, és várta, hogy teste újra könnyebbüljön.

Mintha szárnyakat kapott volna, könnyű, puha angyalszárnyakat.

Mert, annak készült.

Angyalnak.

Egy pillanatra érezte, hogy már várják.

Apja, és anyja alakját, hangját észlelte.

– Gyere haza kicsilány!

 

Ma már őszintén sajnálom, hogy szinte nem is ismertem.

Nem is akartam megismerni.

Nem áradt belőle az a szeretet, amit másik Nagyanyámnál éreztem.

Kamasz voltam, amikor meghalt.

Sorsát, igazán a családfa kutatás során ismertem meg.

A családban nem szívesen beszéltek „rossz” dolgokról, és engem nem is nagyon érdekelt, hogy ki hogyan élt az őseim közül.

Küzdöttem a saját sorsommal, ürítettem a hozott bugyromat.

 

Most pedig végtelenül hálás vagyok, hogy belekezdtem a családfakutatásba, és ilyen mélységig megismerhetem a múltamat.

Nekem már nem történelem az I, a II. világháború, a beszolgáltatás, a járványok, a gyakori csecsemőhalálozás, a sírkövek felirata mögött is Embert és Sorsot látok.

Az maga a csoda, megérteni, hogy nem csak saját életünk, de nyolcszáz év is mennyire rövid idő!

Parányi porszemek vagyunk csak a létezésben.

A láncon, amin végigmentem Vidig, Sengve fiáig, sok-sok sors volt felfűzve.

Sok-sok szerelem, sok-sok boldogság, sok-sok szenvedés, sok-sok halál.

Egy picit mindnek része lettem.

Talán, lehet, hogy csak ezer év múlva, de megint lesz egy utód, akit mindez érdekel, megérint.

És, én benne élek tovább, mint bennem Annácska, a Nagyanyám.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük