A gyászról már írtam, de az csak egy kis része, bár nagyon meghatározó, társunk elvesztésének.
Amikor hosszú ideig együtt élünk valakivel, olyan értelemben lesz része életünknek, mint a kezünk, szemünk. Így nem csak a társunkat veszítjük el, hanem szó szerint egy részünket is.
A hétköznapok minden nap hoztak valamit.
Azt sem tudtam, melyik kulcs mire való, hogyan kell a távirányítót, a tévé elosztókat kezelni. Nagyobb dolgokról nem is beszélve.
Fizikai korlátaim is voltak, nem tudtam kinyitni, megemelni ezt-azt.
Mindenhez, ami elromlott szakembert kellett hívnom, vagy legalábbis megkérnem. Azzal is most szembesültem, hogy nem minden villanyszerelő tud minden villanyt megszerelni.
Egy sikertelen flakon kibontás kapcsán jutottam el oda, hogy ezekkel minden elvált asszony is szembesül! Micsoda kényelmes életem volt eddig..
Olyan úri allűrjeim is voltak, mint a tériszony. Párom mellett még a létrán is szédültem.
Ilyeneket egy özvegy nem engedhet meg magának. Ma bárhova felmászok, és a tetőteraszról korlát nélkül söpröm le a havat.
Elpusztult állatot, egeret, madarat simán kiviszek, eltemetek.
Már az egértől sem rettegek, mert nem engedhetem meg magamnak.
Őszintén, egy kicsit meg is kérgesedett a szívem.
Már tudom kezelni a flexet, láncfűrészt, a kézi szerszámok nagy részét.
Rájöttem, hogy sokkal több mindenre képesek vagyunk, mint hinnénk.
A legnehezebb az érzelmi rész kezelése, társunk hiánya, az egyedüllét. Azt hiszem, ezzel az is szembesül, aki családjával él együtt. A család nem pótolja, csak segít elviselni.
Évekkel ezelőtt, amikor egyik szomszédunk férje meghalt, mélységesen megdöbbentünk és nem értettük, amikor pár hét múlva az asszony közölte, hogy egyik közös ismerőssel együtt aludt. Meg mást is.
Egy hozzá minden szempontból méltatlan férfival.
Testileg, lelkileg, szellemileg mélyen alatta állt.
Én már értem, és azt hiszem a többi özvegy is, akkor is, ha nem ismeri el.
„Nem ő nem, ő soha nem lenne képes ilyenre.
Drága férje emléke.”
Ez is érdekes, mert, amikor már elfogadjuk nagyjából a helyzetünket, és el kezdünk beszélni róla, csak a jóra emlékezünk.
Nyilván emlékszünk minden disznóságra is, amit párjaink elkövettek a hosszú évek alatt, de az nem hiányzik, azt nem lehet gyászolni, csak a jóról beszélünk.
Sokaknál egyenesen feldicsőül a kapcsolat.
„A mi házasságunk maga volt a tökély.” „Nem, mi soha nem veszekedtünk.”
Én tudom, hogy hogyan éltek. Ő már nem.
Az első időben mindent megadtam volna érte, hogy valaki legyen újra mellettem, átöleljen, vigasztaljon, hogy ne sírjak. De nem volt senki.
Érdekes módon, akkor nem láttam meg, amit ma már látok, hogy az ismeretségi körből kezdeményeztek volna, nagy megdöbbenésemre nős emberek is.
Amikor először rájöttem, nagyon meglepődtem. Ma már simán leszerelem.
Én egy férfit ismertem, így a párom hiánya mellett, kíváncsiság is volt bennem, amikor társkeresőn próbáltam pótolni. Milyen lehet mással?
És, az ünnepektől féltem nagyon. A karácsonytól.
Így az első két karácsonykor fogadtam el valakiket a társkeresőről. Egyik sem volt hozzám való.
Az idei karácsonyt már egyedül töltöttem. Napközben lányoméknál, majd ők jöttek, este a kutyáimmal.
Már nem féltem. Szándékosan meg akartam élni, milyen 61 év után először életemben egyedül.
Igaz, az ünnep varázsát nem engedtem magamra, ahogyan a fájdalmat sem.
A túléléshez, a fájdalom tompításához sokan alkoholhoz, gyógyszerhez nyúlnak. Azt is megértem. Én is megpróbáltam, de az alkohol csak rövid ideig nyújt enyhülést, utána sokkal rosszabb. És persze, én vidéken is élek, csak kocsival tudok mozogni.
A gyógyszer nekem nem hozott megnyugvást. Igaz, nem szedtem kedély javítókat, csak nyugtatót, altatót. Azt sem sokáig.
Nekem a társkereső kapcsán elkezdett írás jelentett kikapcsolást.
Amikor írok, nem gondolok semmire, csak írok.
Elvették tőlem a régi életem, és ezt kaptam helyette.
Talán, megtaláltam a verset, ami még van nekem.
Már tervezgetek, hogy mit fogok tenni a honlapommal.
Elköltözöm. Már attól sem félek.
Nagyon szerettünk itt, amikor először rágondoltam, hogy elmegyek, azt hittem a szívem megszakad!
Szó szerint!
És a hétköznapjaim is alakulnak. Rendszeres tevékenységeim vannak.
És, persze néha még siratom a régi életemet. Mint ahogy most is.
A gyász és az özvegység letarolja az embert lehet az orvos,pap vagy akár pszichológus is.Amikor rádöbbensz arra,hogy
egyedül vagy jön a kérdés nagybetűvel HOGYAN TOVÁBB?.Állok és várok arra,hogy jöjjön a gondolat arról, hogy mit csináljak,hogy emberhez méltóan éljem tovább az életem,de nem jön az a gondolat csak vergődöm és sodor az ár.
Két évem volt arra,hogy felkészüljek erre az eseményre de ahhoz túl kevés,hogy tudjam a választ.Tudtam és mindíg tudtam,hogy mi lesz a vége.Amikor megtörtént kirobbant belőlem a fájdalom mint a vulkán.Az utolsó hónapokat már sajnos otthonba töltötte ,mert elértem a teljesítőképességem határát.Bármilyen szívszorító is én ezekhez a hónapokhoz szép emlékeket fűzök.Volt egy pillanat közvetlen az elmúlása előtt amikor azt mondta,hogy “Tudod én mindíg nagyon szerettelek téged”Ezt biztosan soha nem fogom elfelejteni.
A Dalai Láma azt mondja a gyászról.Nem szabad a gyászba belemerülni,mert azzal csak magamnak okozok kárt.
Erzsébet
Kedves Erzsike! Nagyon együtt érzek veled, mert tudom, mit érzel, és csak azzal tudlak vigasztalni, hogy az idő hoz enyhülést.
Nagyon örülök, hogy hozzászóltál, mert annyiban más az eseted, hogy két évig készültél rá, és megerősítette bennem, hogy erre nem lehet felkészülni. A másik, amit már egy másik özvegytől hallottam, aki ápolta a férjét, hogy talán durva ilyent mondani de a házasságuk egyik legszebb, legbékésebb időszaka volt. A rászorultság miatt párja megszelídült, kicsit a gyermekévé vált.