Lecsukom a szemem, megint egy film pereg,
Mesék jönnek, vagy előző életek?
Mese, mese, mátka, lebben a múlt fátyla,
Kibújik egy lélek, színes lepkeszárnya.
Időszámítás szerint 884-ben járunk,
Gyönyörű, vágtázó, éjfekete lovat látunk.
Hejse! – szólítja meg egy apró alak,
Ki színes köntösében, a ló után szalad.
Keleten vagyunk ismét, körben magas hegyek,
Fentről, kristály tiszta vizű patak ered.
A völgyben magas fűben állunk,
Miközben az apró asszonnyá válunk.
Belsőnkben oly könnyűek vagyunk,
Érezzük, hogy pilleként szárnyalunk.
A ló nyakát átölelve, ráomlik hajunk,
Két arc, de egy haj, egy lélek vagyunk.
Tág orrlyukkal szippantjuk a szabadságot,
Együtt, csodaszépnek látjuk a világot.
Beszippantjuk egymás bőrének illatát,
A szívtérbe véssük, közös létezésünk nyomát.
Az érzést, amit keresünk életeken át,
Amivel legyőzzük majd a halált.
Újra meg újra visszajövünk megkeresni,
Felismerni, megszeretni.
Szeretni egy embert, egy állatot, egy virágot,
Szeretni benne magunkat, s az egész világot.
Az érzést, amit egymásnak adtunk,
A szabadságot, amit ettől kaptunk.
Távolban, fehér sátrak közt emberek,
Egyikük messziről nekünk integet.
A sátrakat bontják, jelzik, hogy indulunk,
De mi ketten, nehéz szívvel búcsúzunk.
A könnyűség, piheként tova libben,
Mi visszaesünk rabláncra kötötten.
A szívünk nehéz, de tudjuk, menni kell.
A megérzés néha nagy teher…
Mese, mese, mátka,
Lebben a múlt fátyla,
A lélek visszabújik sötét gubójába,
És porrá foszlik, színes lepkeszárnya.
Erzsébet Cseh
2020-11-18