Csillagként robbant ki anyja öléből,
Hogy sorsát megélje,
Saját kis világát létrehozza,
És lényegét megértse.
Ruha nélkül jött,
De nem volt meztelen,
Sorsra, csillagcsóvaként követte
Nesztelen.
Ükapám kezét tördelve az udvaron várta,
Hogy megszülessen végre unokája.
Apja ekkor Pesten volt, messze, messze,
A saját, külön kis világába rekesztve.
Korán lett félárva, majd árva,
A nagyvilágban, egymagában állva.
Mégsem volt magányos, vele volt sok álma,
És vele volt sok-sok látomása.
Nagy kegyelem és nagy átok,
Ha másképpen is látod a világot.
Az idősíkon visszanézni könnyű,
De rossz jövőt látni, az szörnyű.
A nagy fekete kocsit,
Ami megáll a ház előtt,
Sötét tűzmadarakat,
Amik bombázzák a mezőt.
Emberek! a világra ölelni jöttünk
Nem ölni! – kiáltaná,
De a tömeg,
Bolond, mint az apja! – mondaná.
Megtanulta száját összezárni,
Szerelemben boldog életet kivárni.
Szülni öt gyermeket,
Kik közül egyet, kicsiként eltemetett.
De a nagy fekete kocsi csak jött kísérteni,
És Ő tudta, szerettét fogja ismét elvinni.
Ezt a terhét egyedül cipelte,
Míg egy napon magát, a kútba vetette.
De a sorsát el-, így sem kerülhette,
Kihúzták, hogy saját földi poklát,
Újra meg újra
Megélhesse.
Ahogy egykor apját el-elvitték,
Jöttek a fiáért,
Majd a beszolgáltatás idején
A hites uráért.
Legszebb nagy fiát vitték háborúba,
Felterelték sokadmagával egy buszra.
Ő futott utána, míg arccal esett a porba,
És beletörődött, a beteljesült sorsba.
Idős volt már, amikor lányát,
Egy lovas szekér maga alá temette,
Ő akkor is tudta előre, hogy Az,
A kocsi jött el érte.
Amikor letelt a kiszabott 77 év,
Sorsát letehette.
Utoljára jött a fekete kocsi elébe,
És visszaolvadhatott a Mindenségbe.
Tovább Ő már jobb sorsot adott,
A teherből sokat lerakott.
Erejéből több maradt az utókorra,
Tisztánlátásából sok eltűnt a porba.
Egy részét génjeimben hordom sorsommal,
Létezését megköszönöm e pár sorral.
Fénysugárként küldöm utána,
Míg ő létezik örökké a szívembe zárva.