Amikor a tűz széthasadt, és lett férfi és nő, jó és rossz, sötét és világos, a tűzből apró szikrák pattantak ki.
Ezekből a szikrákból lettek az emberek mellett más élőlények, melyek a föld alatt, a föld felszínén, a levegőben a vizekben éltek. A kihűlt szikrákból kőzetek lettek.
Egy élőlény a föld felszínén élt. Fák odvában, résekben. Ez a hernyó volt.
A mi hernyónk egy nagy fa törzsében élt, a fa leveleit ette, párt is talált, boldogan nevelték az utódokat. Így ment ez hosszú ideig, míg egy napon a szomszédos odúba egy madár, fészket nem rakott.
Gyönyörű madár volt! Színes tollai visszatükrözték a nap sárga sugarát, az ég kékjét, a fák leveleinek zöldjét, amikor kitárta szárnyait.
A férfi hernyó döbbenten nézte, amikor először meglátta. Nem tudta megfogalmazni, mi az, amit érzett. Csak azt érezte, hogy ő még ilyen szépet életében nem látott!
A hernyó asszony észrevette a párját, hogy a madarat csodálja. A szívével érezte, hogy a gyönyörű madár veszélyes, ezért próbálta visszahúzni párját az odúba.
De, elkésett.
A madár észrevette őket és csőrével a férfi hernyót feldarabolta.
Az asszony hernyó sírt. Imádkozott, könyörgött Istenhez, mint Izis Oziriszért, hogy támassza fel a férjét. De, Isten nem hallgatta meg.
Már több mint egy év eltelt. Az asszony hernyó még mindig sírt és imádkozott.
Ekkor Isten megsajnálta és ajándékot adott neki.
Egy reggel a hernyó asszony felébredt, és furcsán érezte magát. Lenézett a testére és azt látta, hogy gyönyörű színes szárnyai vannak, mint annak a bizonyos madárnak!
Megmozdult. A szárnyai megrebbentek, és az ég felé emelték a testét. Soha el nem képzelt mámort érzett.
Repült! Ég és föld között lebegett. Sírt és nevetett egyszerre. Már nem hernyó volt, új életet kezdett.
A férje örökké vele marad, a színes lepkeszárnyak mindig ráemlékeztetik.
A hernyó asszony imájának köszönheti ma minden hernyó, hogy lepke lehet belőle. Ha ki tud bújni a bábjából. Levetni a régi ruháját.
