Valahol, az Óperenciás tengeren is túl, egy kicsike országban van egy kicsike falu. A faluban egy kicsike ház. Fehér falakkal, piros tetővel. Körülötte hatalmas terület. Óriás fenyőfák, hatalmas diófa, bokrok és egy kerti tó. A házban egy picike asszony lakik.
A tóban halak élnek. Sok hal, legalább száz. Kicsik, nagyok. A legtöbb aranyhal. Él közöttük egy hatalmas nagy. A házban élő asszony azt hiszi, hogy teljesíti a kívánságát. Ezért néha kiül a tó partjára, és kér tőle valamit.
Egyik reggel, amikor etette őket, látta, hogy a nagy aranyhal minden halat elzavar az ennivalótól. Ő sem eszik, de a többieket sem engedi. Az asszony találgatta, hogy mi történhetett, nézegeti a vizet.
Látta, hogy úszik felé a nagy aranyhal. Valami van a szájában. Egy aranypénz. Kiúszik a partig és a pénzt leteszi az asszony elé.
Majd emberhangon megszólal. Azt mondja neki:
– Mivel te hiszel a mesében, ezért teljesítem két kívánságodat. Itt ez az aranypénz, tudsz belőle venni egy kis házat az óceán partján, és el tudsz menni Peruba a Machu Picchura.
Az asszony nagyon megörült.
Elképzelte, ahogy ül a kis házban az óceán partján, nézi a vizet, hallgatja az óceán zúgását. Egyedül.
Azután elképzelte, hogy megy fel a lépcsőkön a Machu Picchura.
Egyedül.
Fogta, és visszadobta a tóba az aranypénzt.
-Nem kell!– mondta. Teljesítsd a harmadik kívánságomat! – kérte.
És leült a tó partjára.
Azóta is minden nap leül, és várja, hogy újra odajöjjön a nagy aranyhal a parthoz.
Mert az asszony hisz a mesékben.