(Egy kedves vendégírás, szeretettel.)
Emlékszem, úgy öt-hat éves lehettem, mikor első felnőtt barátom, egy névtelen, felnőtt férfi egy napon belépett az udvarra, és megszólított. Kedves volt hozzám, játszott velem, sokat nevettünk együtt apró csínyeken.
Heteken keresztül járt hozzám, és mindig ugyanahhoz volt kedve, amihez nekem is: jó barátokká váltunk. A nevét mégsem árulta el soha.
Fára másztunk, fogócskáztunk, kirakóztunk, vagy csak köveket dobáltunk egymás mellé, a lehető legközelebb az előzőhöz: mindig mindenben egyetértett velem.
Mindig akkor jött, amikor egyedül voltam. Talán tudta valahonnan?
Elnyerte a bizalmamat. Elnyerte a szeretetemet. És akkor…
Nos, akkor, amikor már elég jó barátokká váltunk, amikor már elhittem neki, amit mondott, és nem azért, mert felnőtt (addigra már régen nem hittem a felnőttekben), elmondta, miért is jött el hozzám.
Elmondta, hogy nagyon szereti az anyukámat, nagyon szereti a nővéremet, és rettenetesen fáj neki, hogy boldogtalannak lát minket.
Elárulta, hogy édesanyámmal megbeszélte: hamarosan hozzá költözünk, és mindhárman együtt élünk majd, szeretetben, békében, nevetésben – minden rendben lesz, mindent megoldunk. Elmondta, hogy van egy saját háza, ahol kutyái, macskái és lovai is vannak (már akkor is nagyon szerettem az állatokat), akikkel (!!!) majd sokat játszhatunk.
Örültem neki. Őszintén, azzal a gyermeki örömmel, amit már régen nem éreztem.
Végre volt valami reményem, bár akkor még ezt a szót nem ismertem igazán – végre éreztem, hogy van valami más is az esti lefektetésen túl, a mindennapos kiabálásokon túl.
Ismét elhittem, hogy van egy felnőtt, akiben bízhatok, aki betartja, amit ígér, aki szeretni fogja az anyukámat és kedves lesz hozzá, és persze a testvéremhez és hozzám is, nem kiabál velünk, nem jön haza részegen dülöngélve, gonoszkodva.
Örültem, ugyanakkor sajnáltam az apukámat is, hogy egyedül marad, de oly kevés jó emléket sikerült róla felidéznem, és oly sok rosszat, hogy úgy éreztem: megérdemli.
Ezzel az őszinte gyermeki örömmel és lelkesedéssel, amikor édesapám hazajött, és ittasan kötekedni kezdett ismét, már nem vonultam a gyerekszobába önmagamat a lehető legkisebbre összehúzva, hanem mélységes önbizalommal és hittel közöltem: ma jött egy bácsi, aki nemsokára elvisz minket innen, anyut, testvéremet és engem is, és ennek az egésznek vége lesz.
Apám persze erre kijózanodott, és hitetlenkedve állt. Aztán dühöngött, anyuval veszekedett, mindenkit megvádolt, hiszen hitt nekem.
Nem sokkal ezt az estét követően a szüleim elváltak. Első alkalommal.
A válóperben közös megegyezéssel a nagymamámhoz kerültem – édesanyámat nagyon sokáig nem, vagy csak nagyon ritkán láttam. Nem az ő hibájából, ő jött – de ez egy másik történet.
A bácsi pedig soha nem jött el értünk.
Hiába kérdeztek, a nevét soha nem árulta el.
Nem tudtam felidézni a szeme színét.
Nem emlékeztem a haja színére, hosszára.
Fogalmam sem volt, milyen magas.
Csak azt tudtam, hogy szeret minket, és megígérte, hogy magával visz.
Azt hiszem, apámon és rajtam kívül mindenki tudta, hogy ez a bácsi volt az én képzeletbeli barátom.
Amerikai filmekből ismerhetitek már a képzeletbeli barátot, akihez a gyermekek lelke hoz létre, mikor valamilyen feldolgozandó lelki bánatot, traumát már képtelen a környezetével megbeszélni, megosztani. Nos, ez a bácsi az én képzelt barátom volt, az egyik a kettőből.
Nem létezett, a szüleim mégis miatta váltak el.